Tényleg minden kezdet nehéz

Hát akkor ugorjunk neki. A jövő hét elejétől egy tanári továbbképzésen fogok részt venni Rovinjban az Erasmus+ mobilitási program keretein belül. A kurzus témája a kreativitás az angol nyelvórákon (Creativity In The English Language Classroom), de egészen biztosan sem szakmázni, sem hosszan értekezni nem fogok a bejegyzésekben magáról a tanfolyamról, mert egyrészt vélhetően ez a kutyát sem érdekli, másrészt a nagyon sok betú láttán a legtöbb ember úgyis fejvesztve rohan vissza a Facebookra, macskás GIF-eket nézni. Helyette inkább igyekszem bemutatni, hogy mi történik velem az egy hét során, milyen is Rovinj a nyár kellős közepén, hol vannak a legjobb strandok és milyenek a horvát ételek/sörök/nők, nem feltétlenül ebben a sorrendben.

Az indulás előtt 5 nappal a bal térdem köszvényroham miatt gyakorlatilag mozgásképtelen lett. A lábam egyetlen éjszaka alatt térdben 90 fokban behajlott, majd úgymaradt és nem mozdult sehová. Ha most abbahagyod az olvasást, felállsz és kipróbálod ezt a pozíciót, akkor azt fogod észlelni, hogy a probléma egyik forrása az, hogy a rossz lábad a mozgásképtelen térdízület miatt nem ér le a földre, ami nemhogy a járást, de bármilyen helyváltoztatást gyakorlatilag lehetetlenné tesz, kisegítő eszköz (mankó) nélkül. Ugyanakkor az a szemét gravitáció lefelé fogja húzni a lábadat, az pedig az ízület gyulladása miatt akkora fájdalommal jár, amit nehéz annak elmagyarázni, aki mindezt még nem élte át. Bátran állítom, hogy én magam elég magas fájdalomküszöbbel rendelkezem, de igen gyakran kerülgetett a sírás és az ájulás valamelyike, amit általában 3 percig tartó, szóismétlés nélküli káromkodással próbáltam enyhíteni. Naná, hogy sikertelenül. A köszvény teljesen biztosan legalább dobogós a legfájdalmasabb betegségek listáján, de aki már tapasztalta ezeket a tüneteket, az inkább arra hajlik, hogy a top 2 valamelyik helye illeti meg ezt a nyavalyát. Nem használ semmi, hiába a jeges borogatás, hiába a gyulladáscsökkentők, az embertelen fájdalom és a duzzanat kizárólag akkor fog csökkenni, ha a szervezetben lévő húgysav - aminek az égvilágon semmi köze a pisihez - ki nem ürül belőled. Adódott tehát a kérdés, hogy lehet-e vajon ilyen lábbal vezetni? A kecskén és az áramon kívül mást nemigen, de valójában a kecskében sem vagyok biztos, hiszen ahhoz is sétálni kell. Óriási viták és minden párkapcsolatban élő által ismert zsarolásba hajló fenyegetések útján sikerült valahogy elérni, hogy akkor az asszony vezesse az ismeretlen autót és ma reggel (július 16.) útnak is indultunk.

Reggel fél hatkor nekivágtunk hát a 750 kilométeres útnak, fájdalomcsillapítókkal és nagy adag bátorsággal felfegyverkezve. Utóbbira szükség is volt, hiszen akivel csak beszéltem, az féltve óvott attól, hogy szombati napon autózzunk Horvátország felé, lévén ekkor van turnusváltás, ami hatalmas tumultust szokott okozni az autópályán. Persze nem hallgattam senkire, nekem ne magyarázzák meg, én 1993-ban egyszer már voltam az Isztriai-félszigeten, akkor is szombaton mentünk és akkor sem volt semmi probléma. Mondjuk akkor busszal voltunk, meg még autópálya sem volt, de mindegy is. Hát most volt probléma dögivel. Az csak az egyik dolog, hogy Horvátországban fizetőkapuk működnek és hiába van 7-8 kapu egymás mellett, a forgalmasabb napokon (tehát szombaton) igen komoly sorok alakulnak ki a kapuk környékén. A zágrábi kapunál konkrétan 40 perc alatt jutottunk át, ami nem feltétlenül számít gyors haladásnak, ráadásul ablakot sem tudsz lehúzni, hiszen 7-8 sorban állnak az autók, kintről csak benzingőz jön be, a hőmérséklet 34 fok, ami egyenlő 50 fok feletti aszfalthőmérséklettel. Nincs az a klíma, ami mindezt ellensúlyozni tudja. Mindegy, túléltük. Karlovac környéként jött az újabb megpróbáltatás. Már 20 kilométerrel előbb látszott a Google térképen, hogy a teljes sáv piros, ami nagyjából annyit jelent, hogy vagy áll, vagy pedig éppenhogy csak araszol a forgalom. Így is volt, kábé gyökkettővel haladtunk 10 kilométeren keresztül egyesben. Ha nem fájt volna a térdem, minden gond nélkül ki tudtam volna szállni, beugrani az autópálya mellett lévő logisztikai központba pár doboz Karlovacko sörét, aztán visszaszállni a kocsiba. Aztán egyszer csak varázsütésre úgy indult meg a forgalom, mint amikor Chewbacca fénysebességre kapcsolja a Millenium Falcon-t. Az egyik pillanatban még araszolsz, a másikban pedig már 140 km/h-val villogod le az előtted szerencsétlenkedő kisebb kategóriájú autót. Pont olyat, ami eredetileg neked is van, csak most nagy az arcod, hiszen a fentebb említettek miatt nem abban ülsz, ugyebár. A legérdekesebb azonban az, hogy SEMMI nyomát nem látod annak, hogy eddig miért is haladtatok lépésben. Nem hagytunk el baleseti helyszínt, nem láttunk autóroncsokat az út mellett, nem volt elakadt jármű a leállósávban, nem állt sehol mentő, vagy rendőrautó és még kapu sem volt a környéken. Aztán 15 kilométer után megismétlődött az egész, egyszer csak feltorlódtunk, mentünk néhány kilométert lajhártempóban, majd megint nekiindultunk és haladtunk rendesen. Akármi is a rejtély megfejtése, nettó nyolc és fél óra utazás után Rovinjban voltunk. Azért nettó, mert nem számolom bele a pisi/cigi/kávészüneteket, bruttóban mindez majdnem 11 és fél óra. A szálláson már vártak minket, Gianni, a házibácsi azonnal tálcán hozta a kávét, hideg ásványvizet, narancslevet. Mi meg hálásak voltunk mindezért. Mire az asszony beállt az udvarra az autóval, addigra én már megittam három fél Slivovica-t a vendéglátónkkal. Na jó, ő mondjuk nem ivott, de én ezt egyáltalán nem találtam áthidalhatatlan akadálynak.

A szállásunk a kertvárosban van ugyan, de mivel Rovinj még Egernél is kisebb, nincsenek igazán távolságok, minden elérhető pár perces sétával. Azaz elérhető lenne, ha nem lennék mozgáskorlátozott. Csak remélni tudom, hogy az elkövetkezendő napokban javul majd annyit a lábam, hogy legalább a mankót ne kelljen használnom. Jelenleg az is talány, hogy a képzésen hogy fogok részt venni, hiszen valahogy minden reggel el kellene jutnom az iskolába, márpedig a vécére is úgy megyek a 80 négyzetméteres apartmanban, hogy elindulok egy fél órával az inger előtt, hogy biztosan odaérjek. Aztán meg ülve pisilek, mint a lányok, nem mondhatnám, hogy szétfeszítve érzem magam a tesztoszteron által. Na mindegy, legyen ez a következő napok gondja. Maga a szállás egyébként elég jó, tágas, napfényes, van keletre és nyugatra néző erkélye is. Kábéltévé elérhető, ami azért fontos, mert több, mint 20 éve nézem a Tour de France-ot és a hétfői szünnapot követően az Alpok-béli szakaszok folytatódnak, ahol jó eséllyel el is fog dőlni az egész verseny, bőven a párizsi befutó előtt. Az én tippen egyébként Tadej Pogacar, aki a tavalyi és a tavalyelőtti versenyt is megnyerte annak ellenére, hogy még mindig csak 23(!) éves. Amiben hibáztam, mégpedig elég nagyot, az az, hogy elhittem a hirdetéseknek, hogy elég lesz, ha minden szobában van ventilátor. Nem vertek át, tényleg mindenhol van ventilátor a plafonon és helyiségenként egy-egy hordozható ventilátor is rendelkezésre áll, de mindez egészen egyszerűen NEM elég. Mivel a hőmérséklet éjszaka sem megy 25 fok alá, a falak ontják magukból a meleget, esély sincs arra, hogy legalább hajnalban hűvös levegő járja át az apartmant, az egyébként teljesen kényelmes matrac, amin fekszel, égeti a bőrödet. Ha nincs klíma (márpedig itt nincs), akkor nem tudsz majd aludni a forróságtól, nem tudod kipihenni magad a hőkimerülés miatt, nyűgös leszel egész nap és a helyszínen fogsz elpusztulni. Ha ezen a blogon nem lesz már több bejegyzés, akkor velem is ez történt.