A hard day's night
Vasárnap
Szerencsére még mindig itt vagyok, nem főttem meg az éjszakai melegben, de nem is tudtam korán elaludni, hiába voltam fáradt a tegnapi utazást követően. Egész éjjel ment a ventilátor, így hajnalra már "csak" 28 fok volt a szobában. Viszonyításképpen írom: otthon, ha 27 fok körüli a hőmérséklet a nappaliban, már pánikszerűen keresem a klíma távirányítóját és úgy nyomom rajta a 'Turbo' gombot, mint süket a csengőt. Félreértés ne essék, én igazán élvezem a nyarat a hőséggel együtt, imádom a vizet (na nem inni, hanem inkább benne lenni), szeretem bambulni a miniszonyákat és a spagetti pántos top-okat különféle vendéglátóegységek teraszáról, de menedéknek egyszerűen KELL lennie, ahol rendesen le tudom hűteni magam, ha akarom. Itt ugye a tegnap említett okok miatt sajnos ez nem adott, marad tehát a másik klasszikus módszer, amit ma ugyebár még minden gond nélkül tudok is abszolválni, hiszen a tanfolyamom csak holnap kezdődik.
A mai nap fontos történése, hogy délelőtt 10 körül megérkezett az öcsém a feleségével és a három gyerekükkel. Nem, nem ellenőrizni jöttek, hogy történt-e valami az általuk kölcsönadott kocsival, hanem eleve így volt megbeszélve. A csavar azonban ott van, hogy a családomnak nem mondtam el, hogy ők is velünk fognak nyaralni, úgyhogy volt is meglepetés, meg öröm, meg felbolydulás. Az immáron négyfőssé bővült gyerekszekció (13, 13, 10 és 6 évesek) nagyjából 43 másodperc alatt rendezte át a teljes apartmant, takarók és kispárnák röpködtek veszélyesen alacsonyan a légtérben, amíg a saját szájuk íze szerint ki nem alakították, hogy ki, hol, kivel és melyik ágyon alszik. Szerencsére négy szoba van, úgyhogy mindenki megtalálta a saját helyét. A kipakolás után aztán az egész bagázs elhúzott a legközelebb lévő strandra (Cuvi Beach) pancsolni, de csináltak nekem fényképeket, hogy legalább lássam, miről maradok le. Tessék lapozni a nyilakkal.
Este aztán megkezdődött a hivatalos program is, az aktuálisan induló tanfolyamok szervezői egy ismerkedős vacsorára várták a résztvevővek egy helyi étteremben. Én először csodálkoztam is, hogy vajh' mekkora lehet az az étterem, ami képes befogadni a fél várost, hiszen a következő héten tíznél is több tanfolyam zajlik majd ugyanabban az iskolában, de aztán kiderült, hogy csak a magyar résztvevők kaptak meghívást. Persze így sem kevesen voltunk, összeszaladt vagy 80-90 ember, tele is lett velünk a Konoba Kvartin, amit ezúton is ajánlok mindenkinek. Én egy fóti iskola igazgatójával, a férjével és az egyik kolléganőjükkel kerültem egy asztalhoz, akik amikor megtudták, hogy angoltanár vagyok, felváltva ígértek nekem tejben-vajban fürösztést, csak menjek már hozzájuk dolgozni, mert Budapest vonzáskörzetében a nyelvtanár olyan ritka, mint lakatlan horvát szigeten a tömegverekedés. A vacsora egyébként nem csak hangulatában, de ízében is kiváló volt, még annak ellenére is, hogy nekem a heveny ízületi gyulladásom miatt mellőznöm kellett a húst, így zöldséges tésztát ettem. Persze amikor az asztalnál valaki elé letették a horvát mártással készült marhapörköltes lasagne-t, az illatok, a látvány, valamint a tömegvonzás következtében a szemem és a szám sarkából egyszerre indult a föld felé egy könny, illetve nyálcsepp. Aztán amikor túl voltunk a vacsorán és kezdett szétszéledni a társaság, szóltam a pincérnek, hogy egy taxit legyen szíves hívni nekem. Ő legnagyobb meglepetésemre visszakérdezett, hogy hol lakom, hogy taxira akarok költeni ebben a kisvárosban. Mondtam, hogy nem messze, de mivel jelenleg a mankóknak köszönhetően indulhatnék a helyi Deák Bill Gyula hasonmásversenyen, jobb lenne, ha nem három és fél óra alatt érnék vissza a két kilométerre sem lévő apartmanba. Erre odaszólt valamit egy másik pincérnek, letette a kezéből az összeszedett tányérokat és mondta, hogy akkor ő most olcsóbban hazavisz engem, mint a taxi. Elég zavarodott fejet vághattam, mert nyomatékosításként bevágodott az étterem háta mögött parkoló Audi A1-esbe, odaállt a bejárathoz és mutatta, hogy akkor szálljak csak be nyugodtan. 70 kunában (vagy 10 euróban) egyeztünk meg, hazadobott, aztán mindenki ment a maga dolgára. Hát ilyen a mediterrán vendégszeretet, nekünk magyaroknak bőven van miről példát venni. Otthon már a család is megvacsorázott és készen álltak az esti városnézésre. Én persze megint maradtam egyedül otthon, de legalább megállapítottam, hogy a horvát Ozujsko sörnek nincsen párja, legalábbi ebben az adott pillanatban és ebben az apartmanban, más ugyanis nincs itthon.